Nillili Mambo.. or not?

Zico:

Az életem nem úgy alakult, ahogy én azt korábban elterveztem. Még egyetemre jártam, mikor magával ragadott a bűnözés. Mindent arra tettem fel, nem számított, mik lesznek a következmények, a sulit is otthagytam. Amint mindent kitanultam, otthagytam korábbi tanáromat, majd saját csapatot alkottam magam köré. Jó srácok mind a hatan, tudom, hogy bármiben számíthatok rájuk.

Így volt ez akkor is, mikor ma valami olyan dolog történt, amire legvadabb álmaimban sem mertem volna gondolni. Sosem hittem volna, hogy valaha Fortuna a kegyeibe fogad,de mégis megtörtént.

Nagyban tettem a megszokott semmit, mikor beállított két öltönyös pasi egy táskával, melyben két hatalmas gyémánt volt. Egyből felkeltette az érdeklődésemet a táska tartalma, így mikor elmentek, magamhoz vettem, majd ahogy tudtam, elrohantam a srácokhoz.

-          Taeil!  - rohantam a csapatom legidősebbje felé, akit egy árusnál kaptam el. – Van valami, amit szerintem neked is látnod kell. – álltam meg előtte, majd a kezébe nyomtam frissen szerzett zsákmányomat. Egyből levágta az asztalra, nagy nehezen kinyitottuk, és meglátta azt, ami engem is teljesen elvarázsolt ott, abban a kicsiny helyiségben.

-          Zico bazd.. honnan a francból szerezted ezt? – akadt ki, majd mindketten rohanni kezdtünk, amint megláttuk, hogy a korábbi öltönyösök üldöznek.

-          Tőlük – mutogattam hátam mögé, miközben kezünkben mentettük a táskát.

Ahogy menekültünk, szembe jött velünk P.O. és U-Kwon, akiket szintén üldözött két másik fickó, így immár velük kiegészülve mentettük az irhánkat, és fogalmunk nem volt, mit követett el a másik duó.

-          Egyszerűbb lesz, ha szétválunk. P.O, Kwonnie, Taeil, ti menjetek Kyung-hoz, én összeszedem Jaehyo-t. Ha mindenki megvan, akkor találkozunk a szökőkútnál.  – mondtam nekik, mire azonnal meg is iramodtak és el is rohantak.

Nekem sem kellett több, rohantam egyenesn Jaehyo-hoz. Illetve, csak oda, ahol sejtéseim szerint tartózkodni szokott ebben az időben a csapat nőcsábásza.

Igazam is lett, valóban a bárban ült, és egy újabb nőt kábított épp.  Nem zavartattam magam, felrángtattam a srácot, majd a kezébe nyomtam a táskát.

-          Oh, elnézést kisasszony, de ez fontos. – szóltam a nőnek, majd én is elhúztam a csíkot, hisz követtek. Én egyenesn a találkahely felé vettem az irányt, hisz már nem az én kezemben volt az, ami az öltönyösöket izgatja, hanem a szépfiúnál. Míg rohantam, útközben Kwonie-ba botlottam, így vele együtt rohantunk a találkahelyre.

Kyung:

 Soha nem hittem volna, hogy P.O és Kwon pont akkor talál meg, mikor épp egy csirkét próbálok megsütni, de sajnos ma megtették.

-          Kyung, vedd ezt el, és ne add oda senkinek. – mondta a legfiatalabb, majd a kezembe nyomott egy táskát, és elrohant, nyomában a banda két másik tagjával. Nem sokkal később megjelent két fegyveres fickó is, így jobbnak láttam, ha hátam mögé rejtem az imént kapott táskát. Persze, ezt ők nem vették észre, így engem otthagyva, a többiek nyomába eredtek.

-          Csirekee~ tudom, hogy nem szeretsz, de most megsütlek. - tettem le a rám bízott valamit az asztalra, és szegény állatot kezdtem kergetni egy serpenyővel, de a szemét megszökött, így letehettem ama ötletemről, hogy még ma a serpenyőben fog sülni.

Mivel jobb dolgom nem volt, fogtam magam, kezembe vettem a cuccot, majd B-Bomb lakása felé vettem az irányt. Beléptem az ajtón, majd megjelent Jaehyo is, kezében egy az enyémhez hasonló bőrönddel. De alig telt el pár perc, és megjöttek az üldözők is.

-          Menjetek, majd én feltartom őket. – vette ki fegyverét Minhyuk, majd amíg mi elinaltunk, feltartotta a fickókat.

Az utcán rohanva Jaehyo eszébe jutott valami, hogy merre is kellene menni, így arra indulunk.

-          Kyung, szerintem ezt vissza kellene adni Zico-nak. Nem akarok belekeveredni, akármit is követett el. Biztos, hogy a szökőkútnál van – indult meg arra, én meg követem.

-          De nyakig benne vagyunk… Ha Minhyuk nincs, akkor mi sem lennénk, tuti szétszedtek volna azok ketten.  – emlékeztettem, mire csak hümmögött, de én követtem.

Zico:

Nem sokkal később már ott is voltunk, de alig percekkel utánunk beestek a többiek. Minhyuk arca tele volt sebekkel, amire persze egyből kérdőre is vontam.

-          B-Bomb, azokat hogy sikerült?  - mutogattam az arcára.

-          Mentettem Kyung-ot meg Jaehyo-t két öltönyös pacáktól. De a stuki nem volt töltve, így gondoltak egyet és addig vertek, míg ide nem jöttem. De mi is az, ami miatt átkergettek a fél városon?

-          Drága vezetőnk – mutatott rám Taeil – ellopott két hatalmas gyémántot azoktól a fickóktól.  – fejezte be mondanivalóját. A gyémánt szóra mindannyiuk szeme felcsillant, így azonnal látni is akarták szerzeményeimet.

Odasétáltam a táskához, majd kinyitottam, de nem azt találtam, amire számítottam.

-          Ez üres baszki. Melyik marhának sikerült elhagynia mégis? – kezdtem szidni a bandát. Szerettem őket, de ez akkor is felbosszantott.

Kyung persze egyből okoskodott, de mivel alapból ideges voltam, nem reagáltam le valami jól. Kikaptam a kezében szorongatott fegyvert, majd elindultam felé.

-          Ez nem volt jó ötlet.  – szólt Jaehyo, majd elráncigálta onnan, Kwonnie meg velük tartott.

-          Zico, állj le. Teljesen megzakkantál, vagy mi? – szólalt meg a másik oldalt hirtelen B-Bomb, mire most őt vettem üldözőbe. Persze, menekültek is, mint a nyulak, amerre láttak.

**********

Az volt az utolsó alkalom, hogy valami ehhez hasonlót követtem el, hisz féltettem a seggemet, így egy életre elegem lett abból az útból, amin eddig jártam és ebben szerencsére a srácok is követtek.

-          Oh, Jiho-hyung, kérhetek valamit? – nézett rám a legfiatalabb. – Soha többé ne közelíts felém fegyverrel, még akkor se, ha nincs megtöltve.

-          Nem fogok, hisz abbahagytuk. De ha itt tartunk, titeket aznap miért akartak szitává lőni?  - kérdeztem, hisz ez az óta sem hagyott nyugodni.

-          Izéé… póker. Csaltunk, nyertünk, sokat.. majd lebuktunk. - nevettek fel Kwonnie-val, majd hirtelen elhallgattak, mikor meglátták arcomat.

-          Hogy lehettetek ekkora szerencsétlenek, hah? Aish, ha csaltok, legalább tegyétek rendesen.  – vigyorogtam rájuk, majd a bár felé vettük az irányt.

Onnantól kezdve nem gondoltunk korábbi életünkre, ahogy lehetett, jó útra tértünk. Minden, ami ahhoz kötött, eldobtunk.

Ismét visszamentem az egyetemre, ahogy a srácok is, de a bandát nem oszlattuk fel, hisz megszoktuk egymás fejét. Sok minden változott meg, de nem bánom, hisz azokkal vagyok, akik valóban fontosak nekem, vagyis a Block B-vel és ez többé nem változik. 

It's over

Az ember általában szereti a testvérét, de nálam kezdetben nem teljesen volt így. Gyerekként eleinte zavart, hogy öcsém kap minden figyelmet, sőt ha kellett, meg is vertem. Egyszer csak azért keltettem fel álmából, hogy elverjem, amiért megette a csirkémet. Persze, ez a fajta viszony az évek során megváltozott.

Mikor debütált a Block B leadereként, szívem büszkeséggel és szeretettel telt meg, hisz Jiho mégis csak a testvérem volt.

Akkor még fogalmam nem volt arról, mekkora sikere lesz, meg később nekem is a SPEED leadereként. De mikor mindketten elismertek lettünk, minden más lett. Egyre kevesebbet találkoztunk, hisz nem egyezett a beosztásunk, alig voltunk otthon a szüleinkkel, szinte csak ünnepekre jártunk haza. Nekem fel sem tűnt, hogy az évek alatt egyre jobban megszerettem Jiho-t, de csak előtte meg a srácok előtt mutattam… lehet, ezért is fáj ennyire, hogy most már nincs velünk.

Titkolta, hogy nem teljesen jött rendbe a gyerekkori szívbetegsége után, soha egy árva panasz nem hagyta el ajkait.

Mikor először kórházba került, sokat voltam mellette, persze ha mennem kellett, akkor ott hagytam, hisz tudtam jó kezekben van, vigyáznak rá. Az egyik ilyen bent töltött napomon arra kért, ne hagyjam többet egyedül, mert nem tudja, meddig lehet még velünk. Eleget tettem kérésének… nem hagytam magára, helyette feladtam azt, ami rajta kívül fontos volt nekem… a SPEED-et. Akkor láttam igazán boldognak, mikor elmeséltem, hogy ezen túl mellette leszek.

Szerencsére nem kellett sokáig bent maradnia a kórházban, nem sokkal később kiengedték. Mindketten mentünk a magunk dolgára, saját karrierünket építve.

Nagyon sokáig ismét nem találkoztunk, hisz neki Japánba kellett mennie, nekem meg LA-be. Két hónap telt el, mire visszatértem Koreában, de fogalmam sem volt arról, hogy Jiho újra kórházba került.

Az egész csak akkor jutott tudomásomra, mikor egyik szabadnapomon hazamentem a szüleinkhez. Furcsálltam is, hogy túl csendes a lakás, hisz tisztában voltam azzal, hogy neki is itt kellene lennie.

-          Anyu, Jiho merre van? Fura ez a csend.. – kérdeztem édesanyámat, aki csak azt felelte, hogy az öcsém kórházban van.

Ahogy tudtam, rohantam is be hozzá. Kórterme előtt már összeverődött egy kisebb csapat a Block B többi tagjából.

-          Oh Taewoon.. szerencsére te is ideértél – indult meg felém Yookwon.

-          Igen itt vagyok, de valaki mondja el mi történt. – ültem le az egyik székre, majd Kwonnie Jaehyo társaságában követett és mesélni kezdett.

-          Japánban még minden rendben volt, majd hazaérkezésünk után két nappal ismét rosszul lett.. összeesett a lakásban. Behozták és az óta bent tartják megfigyelésen. – kezdett bele a vezető táncos.

-          Pont mielőtt jöttél, az előtt mondták, hogy valószínűleg túlhajszolta magát és nem bírta a szíve. - tette hozzá a vokalista is. Csendben hallgattam a srácok szavait, nem feleltem,és végig Jiho kórtermének ajtaját szuggeráltam, hátha történik valami.

Hirtelen egy orvos lépett ki az ajtón, egyenesen felém indulva. A többiektől tudhatta, hogy egy családtagja vagyok, így beengedett hozzá.

Beléptem az ajtón, majd az ágya felé vettem az irányt és leültem mellé.

-          Jihoya, tudod mennyire aggódtam érted? Ne csinálj többet ilyet, rendben? – néztem rá.

-          Sajnálom Jiseok… nem akartam, hogy aggódj. Ígérem, legközelebb kevesebbet dolgozok. – mondta, majd halványan elmosolyodott és összefűzte kisujjunkat. Csak a családom hívott Jiseok-nak, de lassan Jiho-n kívül senki nem mondta nekem ezt a nevet.. és az óta sem hagyom senkinek.

Egész nap mellette voltam, egy percre sem hagytam magára, nem akartam, hogy bármi történjen, még a gépeket is kikapcsoltattuk. Éreztem, hogy el kell mondanom neki mindazt, mi évek óta a lelkemet nyomja, de nem tartottam megfelelőnek a helyet és az időt.

Azóta sokszor megbántam, hogy nem tettem meg azt, hogy elmondjam, neki mennyire büszke vagyok rá és szeretem, akármennyire titkoltam is mások előtt. A kórházi ágya mellett töltött napom után ismét az orvosával találtam szembe magam, aki elmondta, nem túl jók az esélyei.

-          E..ezt most, hogy érti?  - kérdeztem, de közben nagyon is jól tudtam. Válaszként elmondta, amit eddig is tudtam Kwonnie-tól és Jaehyo-tól, valamint kiegészítette azzal, hogy mióta itt van, egyre rosszabbul van.

A beszélgetés után visszatértem a kórterembe, de Jiho még aludt (pontosabban, ekkor még azt hittem), kezében egy levéllel, nekem címezve.

„Jiseok hyung...

Tudom, nem ilyen módon kellene elbúcsúznom egyetlen, szeretett bátyámtól, de nincs más út. Gyereknek sok bajt okoztam neked, amiért jogosan tetted, amit, meg beismerem, tényleg elviselhetetlen voltam… de néha most is.

Kérlek, felejtsd el nekem akkori botlásaimat, hisz nem tudtam, mi helyes és mi nem.

Ha már nem leszek, kérlek, gondolj rám néha, hisz volt egy öcséd, ki mindig szeretett.

Jihoya.”

A végére könnycseppek áztatták arcom és a kezemben tartott levelet, majd Jihora néztem. Ugyanolyan békésen feküdt, mintha aludna, de tudtam, ebből az álomból sosem fog majd felkelni és nem bolondozik többet.

-          Én is szeretlek, Jihoya. – suttogtam, majd kimentem a folyosóra a kezemben levelével. Az egyik székre ültem, sírtam miközben elmeséltem a srácoknak, hogy a leader nincs már köztünk,mire mindannyian sírni kezdtünk.

Az a levél az óta is megvan, pedig már két év telt el a halála óta, de nem dobtam ki, hisz csak ennyi maradt tőle. Aznap teljesen megváltoztam, hisz senki nem látott mosolyogni és tudom, ez már így is marad. Most is, halálának évfordulóján is hozzá tartok, kezemben egy csokorral.

Mikor odaértem sírjához, csendesen leültem mellé, letettem a virágot majd elmosolyodtam, mikor megláttam vigyorgó képét.

-          Jihoya.. nagyon hiányzol és nem csak nekem. Mindenkinek.. a Block B-nek, anyuéknak, még a SPEED-nek is. Tudom, ez a harmadik év, hogy nem vagy itt, de nehéz feldolgozni, hisz boldog néha bolond nevetésed nem tölti be a levegőt, nem ugrálsz fel-alá a színpadon.. de emlékeinkben mindig velünk vagy. Szeretlek, Woo Jiho. – mondtam, majd haza indultam, hisz várt rám egy újabb dal, amit neki írtam.