It's over

Az ember általában szereti a testvérét, de nálam kezdetben nem teljesen volt így. Gyerekként eleinte zavart, hogy öcsém kap minden figyelmet, sőt ha kellett, meg is vertem. Egyszer csak azért keltettem fel álmából, hogy elverjem, amiért megette a csirkémet. Persze, ez a fajta viszony az évek során megváltozott.

Mikor debütált a Block B leadereként, szívem büszkeséggel és szeretettel telt meg, hisz Jiho mégis csak a testvérem volt.

Akkor még fogalmam nem volt arról, mekkora sikere lesz, meg később nekem is a SPEED leadereként. De mikor mindketten elismertek lettünk, minden más lett. Egyre kevesebbet találkoztunk, hisz nem egyezett a beosztásunk, alig voltunk otthon a szüleinkkel, szinte csak ünnepekre jártunk haza. Nekem fel sem tűnt, hogy az évek alatt egyre jobban megszerettem Jiho-t, de csak előtte meg a srácok előtt mutattam… lehet, ezért is fáj ennyire, hogy most már nincs velünk.

Titkolta, hogy nem teljesen jött rendbe a gyerekkori szívbetegsége után, soha egy árva panasz nem hagyta el ajkait.

Mikor először kórházba került, sokat voltam mellette, persze ha mennem kellett, akkor ott hagytam, hisz tudtam jó kezekben van, vigyáznak rá. Az egyik ilyen bent töltött napomon arra kért, ne hagyjam többet egyedül, mert nem tudja, meddig lehet még velünk. Eleget tettem kérésének… nem hagytam magára, helyette feladtam azt, ami rajta kívül fontos volt nekem… a SPEED-et. Akkor láttam igazán boldognak, mikor elmeséltem, hogy ezen túl mellette leszek.

Szerencsére nem kellett sokáig bent maradnia a kórházban, nem sokkal később kiengedték. Mindketten mentünk a magunk dolgára, saját karrierünket építve.

Nagyon sokáig ismét nem találkoztunk, hisz neki Japánba kellett mennie, nekem meg LA-be. Két hónap telt el, mire visszatértem Koreában, de fogalmam sem volt arról, hogy Jiho újra kórházba került.

Az egész csak akkor jutott tudomásomra, mikor egyik szabadnapomon hazamentem a szüleinkhez. Furcsálltam is, hogy túl csendes a lakás, hisz tisztában voltam azzal, hogy neki is itt kellene lennie.

-          Anyu, Jiho merre van? Fura ez a csend.. – kérdeztem édesanyámat, aki csak azt felelte, hogy az öcsém kórházban van.

Ahogy tudtam, rohantam is be hozzá. Kórterme előtt már összeverődött egy kisebb csapat a Block B többi tagjából.

-          Oh Taewoon.. szerencsére te is ideértél – indult meg felém Yookwon.

-          Igen itt vagyok, de valaki mondja el mi történt. – ültem le az egyik székre, majd Kwonnie Jaehyo társaságában követett és mesélni kezdett.

-          Japánban még minden rendben volt, majd hazaérkezésünk után két nappal ismét rosszul lett.. összeesett a lakásban. Behozták és az óta bent tartják megfigyelésen. – kezdett bele a vezető táncos.

-          Pont mielőtt jöttél, az előtt mondták, hogy valószínűleg túlhajszolta magát és nem bírta a szíve. - tette hozzá a vokalista is. Csendben hallgattam a srácok szavait, nem feleltem,és végig Jiho kórtermének ajtaját szuggeráltam, hátha történik valami.

Hirtelen egy orvos lépett ki az ajtón, egyenesen felém indulva. A többiektől tudhatta, hogy egy családtagja vagyok, így beengedett hozzá.

Beléptem az ajtón, majd az ágya felé vettem az irányt és leültem mellé.

-          Jihoya, tudod mennyire aggódtam érted? Ne csinálj többet ilyet, rendben? – néztem rá.

-          Sajnálom Jiseok… nem akartam, hogy aggódj. Ígérem, legközelebb kevesebbet dolgozok. – mondta, majd halványan elmosolyodott és összefűzte kisujjunkat. Csak a családom hívott Jiseok-nak, de lassan Jiho-n kívül senki nem mondta nekem ezt a nevet.. és az óta sem hagyom senkinek.

Egész nap mellette voltam, egy percre sem hagytam magára, nem akartam, hogy bármi történjen, még a gépeket is kikapcsoltattuk. Éreztem, hogy el kell mondanom neki mindazt, mi évek óta a lelkemet nyomja, de nem tartottam megfelelőnek a helyet és az időt.

Azóta sokszor megbántam, hogy nem tettem meg azt, hogy elmondjam, neki mennyire büszke vagyok rá és szeretem, akármennyire titkoltam is mások előtt. A kórházi ágya mellett töltött napom után ismét az orvosával találtam szembe magam, aki elmondta, nem túl jók az esélyei.

-          E..ezt most, hogy érti?  - kérdeztem, de közben nagyon is jól tudtam. Válaszként elmondta, amit eddig is tudtam Kwonnie-tól és Jaehyo-tól, valamint kiegészítette azzal, hogy mióta itt van, egyre rosszabbul van.

A beszélgetés után visszatértem a kórterembe, de Jiho még aludt (pontosabban, ekkor még azt hittem), kezében egy levéllel, nekem címezve.

„Jiseok hyung...

Tudom, nem ilyen módon kellene elbúcsúznom egyetlen, szeretett bátyámtól, de nincs más út. Gyereknek sok bajt okoztam neked, amiért jogosan tetted, amit, meg beismerem, tényleg elviselhetetlen voltam… de néha most is.

Kérlek, felejtsd el nekem akkori botlásaimat, hisz nem tudtam, mi helyes és mi nem.

Ha már nem leszek, kérlek, gondolj rám néha, hisz volt egy öcséd, ki mindig szeretett.

Jihoya.”

A végére könnycseppek áztatták arcom és a kezemben tartott levelet, majd Jihora néztem. Ugyanolyan békésen feküdt, mintha aludna, de tudtam, ebből az álomból sosem fog majd felkelni és nem bolondozik többet.

-          Én is szeretlek, Jihoya. – suttogtam, majd kimentem a folyosóra a kezemben levelével. Az egyik székre ültem, sírtam miközben elmeséltem a srácoknak, hogy a leader nincs már köztünk,mire mindannyian sírni kezdtünk.

Az a levél az óta is megvan, pedig már két év telt el a halála óta, de nem dobtam ki, hisz csak ennyi maradt tőle. Aznap teljesen megváltoztam, hisz senki nem látott mosolyogni és tudom, ez már így is marad. Most is, halálának évfordulóján is hozzá tartok, kezemben egy csokorral.

Mikor odaértem sírjához, csendesen leültem mellé, letettem a virágot majd elmosolyodtam, mikor megláttam vigyorgó képét.

-          Jihoya.. nagyon hiányzol és nem csak nekem. Mindenkinek.. a Block B-nek, anyuéknak, még a SPEED-nek is. Tudom, ez a harmadik év, hogy nem vagy itt, de nehéz feldolgozni, hisz boldog néha bolond nevetésed nem tölti be a levegőt, nem ugrálsz fel-alá a színpadon.. de emlékeinkben mindig velünk vagy. Szeretlek, Woo Jiho. – mondtam, majd haza indultam, hisz várt rám egy újabb dal, amit neki írtam.