Mikor csókolsz meg végre?

1. Fejezet

Az a nap tisztán belém égett és az óta se tudtam elfelejteni. Épp mentem a menedzserrel a próbára, mert egy kicsit elaludtam és a többiek nem keltettek fel. Nem mentünk olyan gyorsan, éppen csak egy kicsivel gyorsabban. Egyszer csak megjelent egy motoros előttünk, összeütköztünk, a motoros meghalt, mi életben maradtunk. Súlyos sérüléseket szenvedtünk, én nem is emlékszem semmire, mert kómába estem. Egy hét után ébredtem fel arra, hogy Tao fogja a kezemet és sír. Nem tudtam beszélni hozzá, mert egy cső volt a számban, csak azzal tudtam jelezni neki, hogy megszorítottam a kezét és kinyitottam a szemem.

- Fiúk! Kris felébredt!- ordított fel Tao, miközben felállt a székről a kezemet fogva.

- Szia Kris úgy ránk ijesztettél, egyből rohantunk ide hozzád, de nem ébredtél fel, pedig beszéltünk hozzád rengeteget!- szólalt meg a mi egyetlen maknaénk aggódó tekintettel- Tao egész végig itt volt veled, még próbára se jött el!

Tao csak bólintott egyet. Nagy nehezen kértem a többiektől egy papírt meg egy ceruzát, hogy leírjam, mit szeretnék mondani, de nem engedték, mert be volt gipszelve a kezem. Kérték az orvosokat, hogy szedjék ki a csövet a számból, hogy tudjak beszélni velük. Az orvosok így is tettek, kihúzták a csövet a számból.

- Mi történt?- ez volt az első kérdésem a többiekhez- Hogy kerültem ide és miről beszéltek, nem ébredtem fel, mióta fekszem itt?

- Kris ne beszélj sokat, nem tesz jót!- tette a szám elé a kezét Tao- Most mi beszélünk, jó?- húzódott végig egy aranyos kis pandamosoly az arcán.

Bólintottam nagy egyetértéssel és csöndben végighallgattam a többieket.

- Hát drága Kris- szünk, az történt, hogy téged meg a menedzsert autóbaleset ért, próbára jövet, mert te sikeresen elaludtál!- mesélte Xiumin.

- A menedzser hogy van?- kérdeztem rekedt hangon.

- Már jobban, ő tegnap ébredt fel!- válaszolta Tao a kezemet simogatva.

- Tegnap, nem ma történt a baleset?- kérdeztem kikerekedő szemekkel.

- Nem, hanem egy hete!- válaszolta nyugodtan Kai.

- Hogy lehetsz ennyire nyugodt, egy hétig komában voltam, azt se tudtam mi van veletek!- próbáltam ordítani, ahogy a rekedt torkomon kifért- Egy hét, el se hiszem, hogy ez velem történt!- nyugodott le a hangom és kaptam a fejemhez.

- De ez még nem minden!- harapott a szájába Chen.

- Van ennél rosszabb is?- kérdeztem megint kikerekedő szemekkel.

- Igen, sajnos van..- biccentette le fejét Chen - A lábad........ hát......., hogy is mondjam........, nem tudni, hogy rendbe jön- e, mert szilánkosra tört és meg kellett műteni, az orvosok nem tudják, hogy tudsz- e velünk tovább táncolni vagy sem, az még a jövő zenéje, csak rajtad múlik minden!- folytatta aggódva Chen.

- Nem, az lehetetlen!- ugrottam fel az ágyról ülő pozícióba.

- Nyugi- nyugi, feküdj vissza!- nyomott vissza az ágyra Tao.

- De, ha nem jön rendbe a lábam, mi lesz veletek?- ültem fel aggódva- Még szeretnék veletek sokáig táncolni, mindent megteszek azért, hogy jobban legyek és tudjak veletek tovább táncolni, míg az EXO EXO!

- Mi is így vagyunk ezzel.- válaszolta Luhan.

- Majd segítünk, hogy minél hamarabb lábra tudj állni!- tette hozzá a mi kis maknaénk.

- Köszönöm srácok. Hogyan hálálhatnám meg nektek?- kérdeztem nyugodt hangon.

- Elég lesz annyi, hogy rendesen felépülsz és tudsz velünk tovább táncolni!- mosolyodott el Tao és végigsimította a kezem.

Erre a kijelentésre mindenki elmosolyodott. Az elmúlt hónap azzal telt, a többiek segítettek lábra állni, segítettek, hogy gyorsabban meg tanuljak újra járni. Tao éjjel- nappal mellettem volt, ez egy kicsit közelebb hozott minket egymáshoz, csak nem mertük elmondani egymásnak, féltünk, hogy mit mondana a másik. Egyik nap Tao rávette magát és elmondta, hogy belém szeretett és úgy érzi, én vagyok neki az igazi, az, akit egész életében keresett.

- Én is így érzem drága pandám!- meg akartam csókolni, de a szám elé tette a kezét és mondta, hogy ez még túl korai lenne, majd később, erre én beleegyezően bólintottam.

Végre felépültem és kiengedtek a kórházból. Kértem, hogy ne szóljanak a többieknek, hogy mehetek haza, meg akarom őket lepni. Az orvosok nem mondtak senkinek semmit, csak Tao szólt a sofőrnek, hogy próbáljon meg titokban eljönni értünk. Így is lett, amint hazaértünk én a saját lábamon akartam bemenni az ajtón. Amint az ajtóhoz értünk Tao elengedte a kezem és kinyitotta az ajtót.